"Hadd legyünk mink is tiszták, hősök szentek."
 |
Ez a bejegyzés egy reflexió Gazella Pro Christo blogjában a Nagy szent akarok lenni! c. posztjára.
Talán az a baj, hogy idealista vagyok. Hogy szeretem olyan szemmel nézni a dolgokat, amilyenek lehetnének, nem pedig amilyenek. Engem ugyanis megdöbbent és el is szomorít néha, hogy miért nem vágynak a keresztény társaim szentek lenni. Főleg, hogy bennem él a vágy. Igen, szeretnék szent lenni! De ne tévesszen meg senkit, ez nem jelenti azt, hogy kiválóbbnak tekinteném magam emiatt. Sajnos nagyon is bukdácsolok a szentté válás útján. Egyedüli reményem az, amit minden más szent is tapasztalt, hogy ugyanaz az Istenünk, és Ő megad nekünk minden szükséges kegyelmet ehhez.
Visszatérve a társakhoz, nem érzem rajtuk sokszor a motivációt. Sőt, van olyan, aki kerek perec megmondta nekem, szerinte Isten csak keveseknek adja meg azt, hogy szentek legyenek, és ő nem tartozik közéjük. Persze a Szentek Életét olvasgatva az ember óhatatlanul is lenyűgözve áll a kanonizált szent emberek életútjai és hősiessége előtt. De ebből miért következik, hogy nem érünk fel hozzájuk? Miért rögtön a purgatóriumot kell megcéloznunk?
Az igazság az, hogy ez a "csak keveseknek adatik meg" válasz egy nagyon jó kifogás arra, hogy nekünk ne kelljen törnünk magunkat. Vagyis ilyen szövegeket tulajdonképp csak azért mantrázunk, hogy ne kelljen a keresztény hivatás felelősségét valóságosan komolyan venni. Mert Isten mindenkit szent életre vár, egy vele közösségben élt életre, a mennyország boldog beteljesülésére. És kik vannak a mennyben? Bizony egytől-egyik szentek (az angyalokon és Istenen kívül)! Hogy tehetne Isten olyan feladatot elénk, amire eleve csak kevesen képesek?! Egy igazságos Isten hogyan tehetné ezt meg?!
A szentek ugyanolyan emberek (voltak), mint mi. Mi az, ami miatt hősiesen vállalták útjuk nehézségeit? Szenvedélyesen ragaszkodtak Istenhez. Nagyon szerették Őt. Mert felismerték, mennyire szereti őket! Minden más, amit tettek, az Istennel való kapcsolatuk hatása. Isten lényegítette át őket, és tette őket saját magához hasonlatosan természetfeletti jelenséggé. A mi Istenünk. Aki ugyanezt akarja adni nekünk is, ha merünk nagyot álmodni. Ha merünk ráhagyatkozni.
Mi változik az Ő és a mi esetünkben? Hogy nem merünk kérni Tőle erőt, kitartást, bölcsességet, karizmát? Hogy nem akarjuk vállalni az ezzel járó szenvedéseket? Hogy jó nekünk a távolságtartó ismeretség a Jóistennel, ahelyett, hogy Isten barátaivá akarnánk válni?
Olyan csodás lenne, hogyha azokat, akikkel egy úton haladok az Egyház berkein belül, ugyanaz a lelkesedés fűtené! Akkor valóban útitársak lennénk. Egy célunk lenne. Ha megoszthatnánk reményünket, motivációinkat, inspirációnkat.
Ezért ennyire fontos nekem ez az írás. Végre egy rokonlélek ugyanazt fogalmazza meg, ami bennem is él! Végre valaki beszél lelki ambíciókról! Végre nem érzem magam egyedül az Egyház berkein belül. Végre!
A világ mai napig tele van szentekkel. Ők a példa rá, hogy nem lehetetlen! Ők az örökké élő példa rá, hogy bár nem voltak nálunk semmivel se jobbak, Isten kegyelméből minden lehetséges.
Szóval, én is azt mondom: nagy szent akarok lenni!
Annyira boldog vagyok, hogy ennyire sokat jelent neked, amit írtam és a törekvésem! Nekem is nagy boldogság, hogy Te is így látod ezt és társak vagyunk ebben (is). :)
VálaszTörlésEszembe jutott két végletet bemutató Szentlélek elleni bűn:
"Isten irgalmasságában vakmerően bizakodni."
"Kétségbeesni Isten kegyelme felől."
Azt hiszem, a második illik az "á, én nem akarok (mert úgyse tudok) szent lenni" hozzáállásra. Amúgy szerintem teljesen igaza van azoknak, akik ezt mondják, ha szó szerint veszed, mert valóban a magunk erejéből nem menne. Csakhogy ezek szerint téves kép él bennük Istenről, mert Isten az, aki szent, és Ő is tesz minket szentté, nekünk csak akarni és törekedni kell rá, de a fő munka az Övé. Velem ezt Lisieux-i Szt. Teréz értette meg. Azt hiszem, olyasmi lehet ez, mint amikor a kisgyerek nyújtózkodik valamiért, amit nem ér el, mi pedig felemeljük és így megfoghatja. A fő munka a mienk volt, de ő magához képest mégis tett, megerőltette magát és kifejezte, mit szeretne. Szóval valahogy úgy vagyok ezzel a szentség dologgal, hogy én megteszem, ami tőlem telik, de tudom, hogy a fő része nem rajtam áll, és ezért merem remélni, hogy szent leszek, főleg, mert tudom, ez Isten akarata a számomra, és persze mindenki számára. (Ilyenkor látom, hogy nem véletlen lett Teréz egyházdoktor, annyira zseniális, lényegre törő gondolatai vannak!)
Ami még hibázik a hibás istenképen felül, az a hibás "szentképünk". Szó szerint és átvitt értelemben is. Hány olyan szentábrázolás van, hogy az illető valami bágyadt, élettelen, totálisan elvont figura, vagy Miss/Mr Elvont Tökéletesség. Őszintén szólva nem biztos, hogy igazán vágynék a szentek sorába, ha még mindig azt hinném, hogy ilyenek voltak. Épp ezért szeretem az olyan szenteket, akiről fotó is van, meg akik írtak, és ha lehet, magukról is, mert ők sokkal emberközelibbnek és normálisabbnak tűnnek, mint mondjuk Szt. Imre a legtöbb ábrázoláson. (Olyan kár, hogy őt a legtöbbször férfiatlan félnótásnak ábrázolják. :( )
Köszönöm, hogy kiegészítetted gondolataiddal az írásomat. Azt hiszem, megtaláltál és átláttál minden olyat, ami kimaradt.
TörlésEgy pap ismerősöm mondta, hogy ne csak a szentekről, hanem a szentektől (is) olvassunk. Még szerencse, hogy van olvasnivalónk bőven. Sok szenttől maradt ránk lelki tanítás vagy önreflexió. Pl. Nagy Szent Teréz Belső várkastélya, Keresztes Szent János: A lélek sötét éjszakája, Fausztina nővér naplója, Szent Ágoston tanításai, Batthyány Strattman Lajos naplója, és még annyian mások!
Én is szomorú vagyok Szent Imre herceg miatt. Méltatlan, hogy a szűzi életre való meghívás sokak szemében kasztrálta, vagy femininné tette. :-(
Jaj, ne haragudj, hogy ilyen sokat írtam! Most nézem csak. :-))
TörlésNe viccelj, örülök, hogy írtál. :-)
Törlés