Összeilleszkedés 1.

Az együttjárás a megismerkedés ideje. Még akkor is, ha régtől fogva ismeri a pár egymást, felfedezni a másikat lehetséges társamként eljövendő életemre: egészen más dimenzió, mint eddig.

Van egy nagyon igaz mondás: ne azt válasszuk házastársnak, akivel együtt tudnánk élni, hanem azt, aki nélkül nem tudnánk élni. Ugyanis az előbbi feltételezi azt, kényelmesen megvagyunk az illetővel. De a házasságban nem erre van szükség - első sorban. Nem az fontos feltétlenül, hogy mindenben egyezzünk. Sokszor épp az ellentétek vonzzák egymást - ahogy a közhely tartja - és ez sem baj, sőt! (Majd kicsit később írok róla, miért.) A lényeg az, hogy a másik az összes számomra idegesítő tulajdonságával együtt is annyira fontos nekem, hogy képtelen lennék az életemet nélküle leélni. És nem csak a szerelem érzése miatt. Hanem egyszerűen mert látjuk: kiegészítjük egymást. Testi és lelki értelemben egyaránt.

Az együttjárás alatt megkezdődik az a folyamat, ami a házasságban sem ér véget: összecsiszolódunk. Ami érdes bennünk, az egymásnak feszülve legömbölyödik. Ha a megfelelő társat találtuk meg (és nem a tökéletest), láthatjuk majd, hogy ez a csiszolódási folyamat bár fájdalmas időnként, mégis nagy javunkra válik. Nem csak úgy van az, hogy összekerülünk és voilá! már illünk is egymáshoz. Hanem bizony hosszú folyamat is, míg teljesen megtanulunk összeilleni a másikkal. És ez jó dolog. Mert mint másban is, itt is az út a fontos, amit bejárunk. Az tesz többé bennünket. Minden fájdalom megtérül, amikor azt látjuk: értékesebb emberek lettünk a másikért, és ő is miértünk mi mindenen keresztül megy.
A házasságban már nem két ember létezik többé, hanem egy. És ez igaz testi és lelki értelemben is. Ezt fejezi ki a gyönyörű kifejezés: két ember egyesítése a házasság szentségében. Mint ahogy a házasság testi oldalának is van fejlődése, összehangolódási ideje, így a lelki oldalának is van, ami már megkezdődik a párkapcsolat alatt - jó esetben. Ezért is fontos erre az oldalra terelni a hangsúlyt. Ez kezdi el megteremteni ugyanis a házassági bensőségességet, még ha néha nem így tűnik is, mert bizony eközben vérre menő csatákat is képesek vagyunk vívni.

Testileg persze a világ szerint akkor mennénk 100%-ig biztosra, ha kipróbálnánk az összeillőségünket - azzal hogy lefekszünk egymással. Sőt, a házasságot is állítják, ki lehet próbálni: együttéléssel. De tudjuk, Isten másra hív bennünket: a tisztaságra. És erre nagyon jó oka van: szeret minket, és a romboló lelki élményektől félt - mint  egy jó szülő. (Mint a legjobb szülő a világon. :D ) Ahogy írtam, nem a szexualitás csodálatos élményétől félt, hanem attól, hogy közben mély lelki sebeket szerezhetünk, ha nem a helyén gyakoroljuk.
A próbaházasság n/sem házasság. Mert azt a fajta elköteleződést az elköteleződés része nélkül nem lehet kipróbálni. Hiába mondják lakva ismeri meg egymást az ember - ami igaz is -, a házasság kegyelmeit és biztonsági légkörét az együttélés sosem képes nyújtani, pont a visszavonhatósága miatt. Egyszerűen nem lehet elővételezni belőle semmit. A dolgokat abban az ütemben kell megismernünk, ahogy egymás után következnek. Tehát az együttélés ennek megfelelően nem tudja visszaadni, milyen a házasság. Pont azért mert egy jó nagy szinttel alatta áll. És attól, hogy előtte együtt éltünk, nem biztosítja jobban a házasság esélyét. Sőt! Pont, hogy bizonyos értelemben ellene is dolgozik. (A kutatások eredményei is érdekes módon ezt igazolják. Ajánlom ebben a témában Kopp Mária és Skrabski Árpád: A boldogságkeresés útjai és útvesztői a párkapcsolatokban c. könyvet. Ebben van bizony szép számmal érdekes kutatási eredmény is...) Ha a felek hozzászoknak ahhoz a lelki kényelemhez, hogy bármikor kiléphetnek a kapcsolatból, s így is megkapnak mindent, amit szerintük a házasság adhat, akkor minek megtenni az utolsó lépést? Elvész a motíváció.
Más kérdés, hogy igazából a házasság előnyeit nem képesek elővételezni - csak abban a hiszemben vannak. Ők úgy gondolják: minek a papír róla, hogy összetartozunk, amikor ez már működik így is? (Az is kérdéses, meddig "működőképes" egy ilyen kapcsolat...) Csakhogy a házassági ígéret nem a papír megszerzéséről, hanem az elköteleződésről, és a házassági kegyelmek "megszerzéséről" szól. Az elköteleződés eme foka nélkül nem tud az együttélés olyan biztonságot adni a párnak, hogy ne érezzék mindig azt, mivel van "kiút" belőle - a másik bármikor leléphet és itt hagyhat - ezért minden csak ideiglenes. (Most tegyük félre a válást egy ideig. Épp elég lesz a válásról a házasságra való készületkor beszélni...)
Ez az érzés szétziláló hatású minden szempontból, és legalább az egyik félnek állandó aggodalomra ad okot, emiatt nyomás helyezkedik rá - állandóan a topon kell lennie, mert mi van, ha valami miatt faképnél hagyják. A házasság persze nem azért van, hogy onnantól birtokoljuk a másikat és nem is kell több erőfeszítést tennünk azért, hogy a kapcsolat működjön. De az, hogy fontos, életre szóló döntést hoztunk, hogy elszánjuk magunkat a másik boldogságának előtérben tartására, és közös előmenetelünkön együttes munkálkodásra, a kiskapuk bezárására - önként - ezzel olyan szabadságot és felszabadultságot kap a kapcsolat, amilyet semmi más nem adhat. Nincs rajtunk állandó megfelelési kényszer azért, hogy a másik ne hagyjon faképnél, a házasság biztosít ugyanis az elfogadó, s egyben állandóan a jobbra ösztönző légkörről.
Analóg módon a házasság előtti "próba házasélet" sem nyújtja ugyanazt, amit a házassági szexus ad a párnak. Az a fajta testi-lelki élmény, összefonódás, egyesülés, nem képes a házasság biztonsági légköre nélkül létrejönni, így megízlelhetetlen az a mindent felül múló tapasztalat az előre torkoskodással.

Honnan tudjuk mégis, összeillünk-e testileg? Egyrészt vannak észrevehető jelek. Ha egészségesek vagyunk, vágyakozunk arra, hogy egymáséi legyünk. Azaz működik köztünk a "kémia" - ahogy az angol nyelvű filmekben előszeretettel fogalmaznak. De nem csak az. A testi jelzéseknek lelki visszhangja is van. A másik jelenléte pl. sokkal inkább kihozza belőlünk azt a fantasztikus érzést, hogy férfinak és nőnek teremtettünk, és magunkat a másik mellett egyre inkább igazi férfinak és nőnek érezzük. (Ez magában is egy lenyűgöző lelki élmény.) Ez az érzés természetesen mind testi, mind lelki értelemben sokat ad.
És ha képesek vagyunk ezekről is beszélgetni, kiderülhet az, milyen elképzeléseink, tapasztalataink, vágyaink...stb. vannak.
Szerintem fontos, hogy egy pár beszélni tudjon egymással a szexualitásról (akkor is, ha megegyeznek a tisztaság őrzésében). Hogy gondolataikat, érzéseiket, félelmeiket is meg tudják egymással osztani. Ez később a házaséletük során is fontos lesz. Persze itt kerülendők az olyan megjegyzések, amelyek felhívások a keringőre, de egy-egy számunkra fontos dolog (tárgyilagos) megbeszélése és megosztása a másikkal szintén segíti a megismerést, az összehangolódást.
Ami pedig azt illeti, minél inkább összehangolódtunk lelkileg, annál könnyebb összehangolódni testileg is. Főleg nőknél van ez így, akiknél a szexualitás biztos lelki alapokon kell hogy álljon - ez a női lélek igénye. Ha egy nő bizonytalan abban, hogy szereti a másikat és az viszont - minden kétséget kizáróan - és emiatt minden dolgot képesek megérteni, pl. a félelmek és gátlások lassankénti feloldódását, akkor elkerülhetetlen, hogy lelki sebet szerezzen, ami kihathat későbbi szexuális életére is. A férfiaknál ez kissé másképp működik, ők el tudják választani a szexualitást a lelki hátterétől - vagy mégsem. Ellenkező véleményt is hallottam már erről. De az tagadhatatlan, hogy a férfiak ehhez másképp állnak hozzá. Ettől ők mások, de nem rosszabbak. Nem baj, ha tudomásul vesszük, ez tartozik hozzá ahhoz, hogy férfinak és nőnek teremtettünk. A különbözőségek ellenére vagy épp amiatt összeilleni - a teremtés csodálatos titka.
Mint azt kedves kommentelőm, Lisa is írta, a házasélet az összehangolódásról szól. Két ember teljes egymásra figyeléséből születő, fokozatosan érlelődő testi-lelki aktusról. Sokkal jobb és könnyebb a házasság biztonságos burkában kísérletezni, felfedezni egymást és egymás vágyait, mert sokkal kevésbé sérülhetünk, hiszen a másik szeret, a lelkünk már megérintette egymást. Az elutasítás, és az attól való félelem nem lehet része pont az elkötelezettség miatt a házassági szexusnak, míg az az előttiben bizony benne lehet...

Most már távolodjunk el a testi témától, amely annyira vonzásában tartott idáig bennünket, és beszéljünk a lelki összeillőségről, amely komoly előnyt és alapot biztosít a házassághoz (és a benne lévő szexualitáshoz is).

Fontos, hogy a felek összeillőek legyenek. De nem biztos, hogy úgy, ahogy mi képzelnénk.
A lelki összeillőség sem mentes az ellentétektől. És ez így van rendjén, mint később tapasztalni fogjuk. Az, hogy mennyire illünk egymáshoz, nem azon múlik, mennyire egyforma a személyiségünk. Sokszor az egyformaság hátráltató tényező tud lenni. Ha megfigyeljük, pl. sokszor a saját legnagyobb hibáinkat ostorozzuk legerősebben másokban is. Sokszor látunk rá példát, hogy nehezen élhető a felek számára egy olyan házasság, ahol nagyon hasonló, vagy azonos a lelki alkat, vagy a munka/hivatás. Nem lehetetlenség, hogy ez ne így legyen, de sokszor mégis inkább nehézséget okoz, mint egységet. Gondolok itt pl. az ugyanazt a hivatást/munkát űző házaspárokra, ahol a szakmai féltékenységtől sem mentes olykor a légkör (pl. író, művész vagy ügyvéd házaspárok), vagy azokra, akik nagyon hasonló (erejű) személyiségjegyekkel rendelkeznek (pl. mindkettejüknél nagyon erős az excentricitás). Azt hihetnénk, hogy a hasonlóságot könnyebb megérteni, hisz magunkból könnyebb kiindulnunk. Ám nagyon sokszor azzal találjuk szembe magunkat, hogy versengés alakul ki pont a hasonlóság miatt. Igyekszünk túltenni a másikon, mert szeretnénk mi meghatározóak lenni, vagy visszavonulunk - teret engedve a másiknak - és elnyomva tartjuk féltékenykedésünket, amely szintén kitör, csak más csatornákat keres. Pont ezért nem lehetetlen, de nem is könnyű azok élete, akik ilyen házasságban élnek. Természetesen az is előfordul, hogy bár ugyanazon a területen dolgoznak, mégis akad annyi különbség köztük (irányultságban), amennyi enyhíti ezt a fajta hasonszőrűséget. Ami a lelki hasonlóságokat illeti, ott sokkal inkább szétfeszítőleg hat az azonosság. Gondoljunk arra a természeti példára, hogy a mágnes azonos pólusai taszítják egymást, míg a kölcsönös vonzást az ellentétes pólusok valósítják meg.

Kedvenc témám (inkább látványom :D ) a művészeten belül a színtan, s azon belül is a komplementer azaz kiegészítő színpárok. Magam is szeretem színkezelésemben minél inkább érvényesíteni azt, valahogy úgy, ahogy az impresszionisták és a poszt-impresszionista pointilisták tették azt - az előbbiek nem használtak feketét pl. az árnyékoláshoz sem, hanem a többi szín keverésével igyekeztek természetben megtalálható színhatást elérni, éles kontúrokat is színkontraszttal megvalósítani, míg az utóbbiak az előző tapasztalatokból kiindulva mindig igyekeztek komplementereket használni az egyes színek kiemeléséhez.
A kiegészítő színpárok a színkör két ellentétes oldalán vannak, és együtt intenzív, de megnyugtató színhatást adnak. Ilyen színpárok a sárga-lila, kék-narancs és a piros-zöld (először írtam mindig az alapszínt és utána a másik két alapszínből származó elsődleges kevert színt). Ahhoz, hogy a komplementer színpárok egyensúlyt mutassanak egy kép színkompozíciójában, eltérő mértékben szükséges őket használni. A sárga-lila párost pl. 3:1 arányban, a kék-narancsot 2:1 arányban, míg az egyedüli egyenlő arányú felhasználást a piros-zöld páros kívánja meg.
Sok ember számára ezek a komplementerek nem feltétlenül kellemesek, vannak, akik ezt a fajta intenzitást szívesebben elkerülik, akár az öltözködésükről, akár a lakásukról, vagy a mindennapi életük más területéről legyen szó. Vannak olyanok is, akik kifejezetten szeretik ezt a fajta intenzitást, és szeretik azt (ki)használni.

Ha lelki összeillőségre fordítjuk át a színkör komplementereinek példáját, ott is megláthatjuk, hogy valóban a  lelki különbözőség két oldalán álló "színek" összeillenek, és több teret engednek egymás egyedi kiemelésére, mint azok, amelyek közelebb állnak egymáshoz. Egy kapcsolatban lehetőség szerint azonban mindkettőre szükség van a kapcsolati "színharmónia" kialakításához, mivel sokkal többrétű és több színű egyenként a pár tagjai és a harmóniáknak is sok szinten kell megvalósulnia. De az előbbi példa magyarázza, hogy sok kapcsolatban a látszólag teljesen ellentétes emberek milyen jól megvannak, míg azok, akik monokrómok (egy szín árnyalatait használják) nehezebben jönnek ki egymással. Az élet ugyan - mint előbb írtam - ennél bonyolultabb, de azért az egyszerű példák is sokat segíthetnek a jelenségek megértésében.
Sok szinten áll össze a kapcsolati harmónia. Nagyon sok rétege van.
A következő posztokban igyekszem majd minden réteget felmutatni.

De remélem, az már most elsőre is látszik, hogy sokkal több mindentől függ összeillünk-e, mint érzelmektől, vágyaktól, megérzésektől, vagy esetlegesen értelmi megfontolásoktól.
Isten a legnagyobb művész. Ő pontosan tudja, mikor milyen színharmóniát akar használni ahhoz az egyetemes műhöz, amit Létezésnek hívunk.


Folytatása:
XXXI. Összeilleszkedés 2. - Férfi és nő

Előzménye:

XXIX. Intimitás a keresztény kapcsolatban 8. - Az önátadás más kifejező formái
Kiegészítés - Intimitás a keresztény kapcsolatban

Megjegyzések

  1. Nagyon jó írás lett! Várom a folytatást! Mostanában én is sokat gondolkozom rajta, mitől illik össze két ember, ezért különösen várom a továbbiakat! :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen!

      Most rendkívül fontosak a visszajelzések. Néha annyi gondolat kavarog a fejemben, hogy hiába olvasom át 2x-3x a posztokat közzététel előtt, nem mindig tudom megítélni, mennyire jó vagy kusza egy-egy rész benne...

      Ez a témakör nehéz. Sok emléktöredékem és gondolatom van, csak utána kell néznem ennek-annak, hogy a teljeskörűséget biztosítsam. Kezdem egyre nehezebbnek érezni. Egyre nagyobb a felelősségem.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Mércékről, szerelemről és szeretetről 2. - A szerelem természetrajza

Megismerkedni egy másik személyiséggel 2.

Hivatás- és méltóságtudatos öltözködés, smink 1. - Keresztény lányok, nők és a világi divat